Te vagy, oh szép alföld
végtelen rónája,
Lelkem legkedvesebb mulatótanyája.
Az a görbe felföld hegy- és
völgyeivel
Könyv, melynek számtalan
lapját forgatni kell,
De te, alföldem, hol hegy után
hegy nem kél,
Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott
levél,
Amelyet egyszerre általolvashatok;
S vannak beléd írva szép,
nagy gondolatok.
Mint sajnálom én, hogy
egész életemet
Itt kinn a pusztákon töltenem
nem lehet!
Itt szeretnék élni a
puszták közepin,
Mint Arábiában a szabad
beduin.
Puszta, puszta, te vagy a szabadság
képe,
És, szabadság, te vagy
lelkem istensége!
Szabadság, istenem, még
csak azért élek,
Csak azért, hogy egykor érted
haljak én meg,
S síromnál, ha érted
onthatom véremet,
Meg fogom áldani átkos
életemet.
De mi ez? sír... halál...
hova nem vetődtem!
Nem csoda különben, mert rom
van előttem.
Nem váromladék ez.
Csárdának romjai.
Hanem hiszen azt az idő nem keresi:
Mely'k milyen épület? vár-e
avvagy csárda?
Ennek is, annak is reálép
falára;
S hova az idő lép, omlik, ha
kő, ha vas,
És neki semmi nem alacsony, nem
magas. -
Hogy van, hogy e csárda kövekből
épüle?
Holott kőtermésnek nyoma sincs
körüle.
Itt régente falu avvagy város
állott,
Míg nem nyögte hazánk
a török rabságot;
(Szegény Magyarország,
szegény édes honom,
Be sokféle bilincs volt már
lábaidon!)
E hajdani várost földúlta
az ozmán,
Kő kövön nem maradt, csak az
isten házán.
A templom maradt meg - de ez is betegen
-
Hogy a pusztulásnak gyászolója
legyen.
És gyászolt a templom
több hosszu századot,
Míg végre bujában
össze nem roskadott.
Hogy haszna ne vesszen széthullott
kövének,
Belőle e helyen csárdát
épitének.
Az isten házából
csárda!... és miért ne?
Ott léleknek: testnek szolgált
itt enyhére.
És nem ugy részünk-e
a test, mint a lélek?
Egyenlőn kedveznünk kell mind a
kettőnek.
Az isten házából
csárda!... és miért ne?
Itt és ott élhetünk
az isten kedvére;
S láttam én csárdákban
tisztább szíveket már,
Mint kit naponként lát
térdelni az oltár. -
Csárda, eldőlt csárda,
még mikor tebenned
Utasok vigadtak, utasok pihentek!
Fölépít tégedet
újra képzeletem,
S vendégidet színről-színre
szemlélhetem:
Itt görcsös botjával
egy vándorlólegény,
Ott zsíros subában egy
pár szegénylegény,
Itt hosszu szakállal egy üveges
zsidó,
Amott egy drótostót s
több ilyen borozó.
Hát a szép csaplárné
fiatalságával?
Mostan ölelkezik egy hamis
deákkal,
Kinek a bor kissé megzavarta
fejét,
De a szép menyecske még
jobban a szivét.
S hol a vén csaplár, hogy
ezért föl nem pattan?
Kinn a kazal végén
álmodik nyugodtan...
Kazal végén akkor, most
már lenn a sírban,
És a szép fiatal
menyecske is ott van,
És a hamis deák s mind,
kik itt boroztak.
Ők valamennyien már rég
porladoznak.
A csárda is vénült,
vénült és roskadott,
Leüté fejéről a
szél a kalapot,
A födelet.. ekkép áll
hajadon fővel,
Mintha urával beszélne,
az idővel,
S kérné alázattal,
hogy kissé kimélje;
Hanem sikeretlen esdeklő beszédje.
Dűledez, dűledez; félig
ismerni csak:
Melyik volt az ajtó, melyik volt
az ablak.
Még áll s emelkedik az
éghez kéménye,
Mint a haldoklónak utósó
reménye.
Pincéje beomlott, a kút
is mellette,
Honnan az ostorfát valaki
elvitte;
Csak az ágas és a gém
van meg épségben,
Egy mogorva sas űl a gém
tetejében.
Legmagasabb hely a pusztán e gém
vége,
Azért ült föl a sas
ennek tetejébe.
Fönn űl és merően maga
elé bámul,
Mintha gondolkodnék a
mulandóságrul.
Fölötte lángol a nap,
az égnek ifja,
Lángol, mert kebelét a
szerelem vívja;
Szeretője, aki epedve néz rája,
Délibáb, a puszták
szép tündérleánya.
Szalkszentmárton, 1845. október
8 - 16. között